100 lista pelenkázáshoz, No.1

Bizony, egy szép napon minden gyakorló és gyakorlatlan apuka rádöbben, hogy szellemi kapacitása igencsak véges, legalábbis abból a szempontból, hogy a pelenkázások meghitt pillanataiban valahogy elszórakoztassa gyermekét. Mivel szívből gyűlölte az úttörőmozgalmat, a Mintamókust is csak félig tudja. Mivel megvetette a klerikális reakciót, egyetlen rendes ájtatos éneket sem ismer. Mivel a hideg futkározott a hátán a gólyatáboros tábortüzezéstől, az Ohiónak már az első verzéjénél elakad. A címerezős nóták nem tűrnek nyomdafestéket, a nyolcvanas évek magyar undergroundja (Cseh Tamást is ideértve) nem éppen négyhónapos csecsemő fülének való.

Marad tehát a dzsessz-sztenderdek sora, és néhány lelombozó minőségű opera-interpretáció. A repertoár azonban gyorsan kimerül, és az apuka csak ekkor jön rá, hogy kár volt Kant-apologetikával és reneszánsz festők tanulmányozásával tölteni gyermekkorát, ha összesen öt darab mondókát ismer. A huszonhatodszor elmondott Haragosi után már az ifjú hommelette is csak megvetően rottyant egyet a frissen meszelt falra. Ilyenkor, elkerülendő a végzetes csődöt és az unatkozó gyermek ideges bömbölését, marad a kétségbeesetten mézesmázos gügyögés.

De miért ne lehetne a gügyögést összekötni az ifjú hommelette pallérozásával? Ez célból aztán a gyakorlatlan apuka kidolgozza a "100 lista pelenkázáshoz" elméletét. E listákat gondosan megválogatva, elemeiket kedves és érdekfeszítő, baby-friendly hangsúlyozással sorolva nem csupán elszórakoztatja, de oktatja és neveli is aranysárga kakatengerben lubickoló elsőszülöttjét.

Első listánk egy igazi sikersztori: a periódusos rendszer. Gyermekünk nem csupán a kémiai elemek vegyjeleivel és rendszámával lesz tisztában, de fonetikai továbbképzésben is részesül. Hiszen melyik csecsszopó ne jutalmazná széles szociális mosollyal az alábbi megható gügyögést: Hö-He-Li-Be-Bö-Cö-Nö... vagy más sorrend, például az alkálifémekkel való operálás is fölöttébb szórakoztató: Hö-Li-Na-Kö-Rbö-Csö-Frö...

Két légy egy csapásra, fonémaképzés és vegytani alapismeretek - hálával gondolok a nagy Mengyelejevre, aki ily zseniális konstrukciót dolgozott ki. Persze pár nagyobb szabású kakálás után ez is kimerül, úgyhogy, kedves gyakorló és gyakorlatlan apukák, örömmel várok további lista-javaslatokat. A Naprendszer bolygói, az Árpád-házi királyok, a Beatles összes lemeze már nekem is eszembe jutott, az ilyen trivialitásokat ne is ajánljátok...

A pelenkázáshoz javasolt listák metalistája megtekinthető itt.

Még egyszer a baloldali fordulatról

Valaki fejlődéslélektanban jártas magyarázza már el nekem, hogy miért van ez így:



Értem én, hogy a gyermek örül annak, ha gyakorolhat egy frissen megtanult új mozgásformát, és el kell ismernem, csöppnyi hommelette-ünk végérvényesen tökélyre fejlesztette a balra fordulás nemes művészetét. De némiképp lehangoló az a kilátástalan küzdelem, amit azért folytatunk, hogy jobbra is képes legyen dőlni. Persze felvilágosult szülőkként a soft method hívei vagyunk, inkább motiválni próbáljuk a jobbra fordulást, semmint brutális beavatkozásokkal kikényszeríteni, ám - amint az a fenti képből is látszik - nyilvánvalóan kudarcra vagyunk ítélve.

Persze ha választhatok, hogy egy öntudatosan, saját elhatározásából kizárólag bal oldal felé megforduló gyermek apja legyek, vagy egy bármilyen irányba mechanikusan mozgatható grillcsirkéé, akkor azért az előbbit választom.

Quiche à la Nouvelle Demeure

Az elmúlt napok eléggé megterhelték szegény lakótársamat: sokórás küzdelmek egy masszív inszomniában szenvedő csecsszopóval, zabolátlanul szélsőséges áprilisi időjárás, mindehhez a tavaszi szezonban elfogyasztott derekas mennyiségű földgáz és legalább ennyi letöltött gigabájt hatszámjegyűt közelítő ellenértéke vidám kanárisárga csekkeken... Nem csoda, hogy masszív migrénnel és elhagyatottan sikoltozó leánygyermekkel tarkított komor reggelre virradtunk.

Ilyenkor jön el az azonnali hangulatjavító intézkedések rapid bevezetése. Mint már nem egyszer, most is étel-típusú HJI mellett döntöttem, egy laza ujjgyakorlatként összedobott quiche-variáció tapasztalataim szerint csodákra képes (talán csak a Desperate Housewives aktuális szezonjának aktuális epizódja ér többet ennél, de ahhoz nincs szükség apukára, azt az én szemfüles lakótársam garantáltan megszerzi magának). A végeredmény ismeretében elmondhatom, a számítás fényesen bevált: délutánra már egy - igaz, nem fejfájás nélküli, de legalább - közepesen kiegyensúlyozott anyuka falatozott békésen a konyhában.


Mint az köztudott, a quiche-ek, azaz a laza, omlós vajas tésztában sütött tojásos-tejszínes alapú lepények variabilitása a végtelenhez konvergál (az előző bekezdés linkjén egy igazi klasszikus, a lotaringiai verzió szerepel). A szerteágazó quiche-család tagjainak közös jellemzője, hogy minden akcidenciális rafinéria ellenére szubsztanciálisan őriznek valami rusztikus ízt, a francia paysage báját. A kiindulópont, a vajas tészta és a tojásos-tejszínes öntet megnyugtató stabilitása masszív alapokat ad a szabad improvizációnak. Ezúttal lakótársi konyhánk egyik legkedveltebb (és HJI szmpontjából kulcsfontosságú) alapanyaga, két maréknyi vidám garnélácska szolgált az általam nemes egyszerűséggel Újlaki Lepénynek, azaz Quiche à la Nouvelle Demeure-nek elkeresztelt kreáció kiindulópontjául.

Mint minden quiche, ez is a következőképp indul: húsz deka lisztre számolva tíz deka vaj és egy tojás. A vajat és a lisztet, kevés sóval és...



...elegáns mozdulatokkal összegyúrjuk...



...amíg valami, az alábbi képen látható morzsalékos izé nem lesz az eredmény.



Ezután jöhet a felvert tojás.



A kialakuló trutymó alapján kevesen gondolnák, hogy a tradicionális európai konyha egyik legnagyszerűbb produktuma van kialakulóban. Pedig így van, csak alaposan össze kell keverni, amíg egyfajta laza, éppen csak nem ragadó, formás gombóc nem lesz az eredmény.



A gyúrást nem kell, nem is szabad túlzásba vinni. Nem baj, ha nem egyenletes a tészta állaga, némi csomók, logikai buktatók, kisebb egyenetlenségek csak izgalmasabbá teszik a majdani étket. Íme a végeredmény, amit fél órácskára diszkréten a frigóba helyezünk, a fotó kompozíciója pedig már átvezet minket a következő fázishoz...



...a töltelékhez. Íme, a lényeg, a pont, ahol szabadon kibontakozhat az újító szellem, hogy valami egyénivel és egyedivel, valami igazán lakótársival járuljon hozzá a quiche-készítés gazdag szakirodalmához. A rákokról már esett szó, az öntet kiegészítőjeként pedig egy kevés saját készítésű medvehagymás olívaolaj, egy deci tejszínnel elkevert 200 gramm ricotta, pár szál zsenge újhagyma, egy maréknyi bazsalikom, és egy derekas darab, a hűtőszekrény mélyéről előhalászott (ennek megfelelően igencsak beérett) Raclette sajt tűnik fel az összeállításban.



Sejtettem, hogy a medvehagymás olaj kulcsszerepet játszik majd a végső ízhatásban. Nem is tévedtem.



Medvehagymán újhagyma! Szinte még el sem kezdem a főzőcskézést, az én drága fejfájós lakótársam már izgatott szimatolással kandikált be a konyhába.



Amikor barátságos sercegéssel olvad egybe a kétféle zsenge hagymaféle, jöhetnek a rákok. Ez a kissé kommersz, előfőzött szupermarket-garnéla igazából nem is igényelné a pirítást, de víziómban pirosra sütött, olajtól csillogó rákocskák táncoltak, testükön friss medvehagyma-darabokkal, úgyhogy jöhet a nagyláng, amolyan wok-os módon, hirtelen lesütve a kis drágákat.



Amíg a garnéla sorsára hagyva pirult, nekiláttam az öntetnek. A ricotta, a tejszín és három tojás...



...bűbájos elegyet alkotva egyesült. Némi só, bors, és persze a bármiféle quiche-mártásból kihagyhatatlan szerecsendió került még bele.



Eddigre a rák is elkészült, el kell áruljam, minden önuralmamra szükség volt, hogy ne faljam fel helyben az egészet, a pokolba hagyva a quiche-készítés bonyodalmait.



A feltét készítése a végéhez közeledik, már csak a sajtreszelés van hátra. Megmondom őszintén, én még nem találkoztam olyan quiche-elméleti munkával, amelynek döntő hányadát ne a "tegyünk-e a kisbe sajtot vagy ne tegyünk?" kérdése foglalta volna el. Az Újlaki Lepény esetében már úgyis elkövettem az eredendő bűnt a ricottával (bár alapvetően az sem sajt a szó hagyományos értelmében), ezért aztán nem fogtam vissza magam. Habár a tradicionális receptek Gruyère sajtot írnak elő, ez a kissé fapados újlaki verzió a közel azonos Raclette-el helyettesíti. Ez is svájci, éppúgy használják fondue-be meg persze raklettbe, és az érettségnek ilyen fokán már lényegében mindegy is...





Ezalatt tésztánk ideális állagúra hűlt a fridzsiderben, úgyhogy nekiláthattam a nyújtásnak. A quiche alaptésztájának óriási előnye bármely más tésztával szemben, hogy roppant egyszerű kezelni. Pár laza mozdulat, és...



...kész is az ideális vastagságú lap.



Jöhet a vajjal kikent, már pompás formájával is szívet melengető kerámiaedény...



...amire elegánsan ráillesztjük a tésztát...



...majd lazán belenyomogatjuk. Nem kell aggódni, a hivatalos quiche-tészta a legritkább esetben szakad el, és ha nem rontottuk el a kivajazást (márpedig azt elég nehéz elrontani), akkor leégni sem fog.



A túllógó széleket egy ügyes fortéllyal, a tál szélén végighengergetett sodrófával kíméletlenül lenyiszáljuk.



Opcionális mozzanat: a tészta megszurkálása, hogy sütés közben ne púposodjon fel a közepe. Ezt a fázist merő lustaságból ki szoktam hagyni, ám ez esetben jókora adagot készítettem a szokásosnál nagyobb edényben, úgyhogy gyáva módon biztonsági játékot játszottam.



Végül is nem bántam meg: elég jól nézett ki.



Nincs más hátra, mint begyújtani a sütőt, kb. 170-180 fokra, ízlésesen letakargatni a tészta szélét, hogy ne kapjon oda, és ha már biztonsági játékot játszom, akkor semmit nem bízok a véletlenre: még egy cuki cartouche-t is a tetejébe nyomtam.







Húsz perc. Kábé ennyi kell a tésztának elősülni, ez idő alatt meg lehet nyugtatni a zaklatott gyereket nyugtató lakótársat, és biztosítani arról, hogy hamarosan egy csúcsgasztronómiai kísérlet részese lehet. Ez nem túl nehéz feladat, hiszen már az illatokból lehet sejteni, hogy egy Los Alamos-szintű experience van kibontakozóban.



Húsz perc tehát. Ha kisünk kb. így néz ki...



...akkor az elősütés véget ért. A sütő gázpedálját tapossuk fel kétszázig, és rakjuk meg a tésztát mindazon gyönyörökkel, amiktől igazán à la Nouvelle Demeure lesz ez a quiche. Előbb a rákok a hagymás szószban...



...majd a ricottás-tejszínes-tojásos lötty.



Végül jöhet a megtépázott bazsalikom, meg a lereszelt Raclette.



Aztán az egész assemblage-t tosszuk vissza a sütőbe, olyan tíz-tizenöt percre. Ne az órát nézzük, hanem kisünk tetejét. Amikor a töltelék már majd kibuggyan, és kezd gyönyörű forradalmi vörösben pompázni, határozott mozdulattal vessünk véget a tortúrának.



A végerdmény...



...túlzás nélkül minden képzeletet felülmúl. Az omlettszerű, könnyű, habos ricottás tengerben vidám, medvehagymával incselkedő rákocskák úszkálnak, mindezt az átsült vajas tészta ellenpontozza varázslatosan.



Azt hiszem, nem tévedek, ha azt állítom, hogy a Quiche à la Nouvelle Demeure, azaz az Újlaki Lepény bevonul lakótársi konyhánk klasszikusai közé. Nem csupán elképesztően finom, de van benne jó sok tejtermék, hogy anyukának legyen teje, némi extra telítetlen zsírsavakat hordozó tengeri herkentyű, olívaolaj, ricotta, a francia vidék nyújt kezet a talján tájnak. Igazi internacinális étek, a nouvelle cuisine szelleme lengi be a magyar ugart.

Ideális főzőzeneként pedig valami hasonlóan internacionalista reformfranciát javaslok. Itt van például az idegenbe szakadt örmény sztár finom sanzonja, némi bigband-dzsessz beütéssel, miközben az egész szám struktúrája tökéletesen megfelel a quiche-készítés stációinak:

Apa kocsit hajt

Igazából nem is apa hajt kocsit, hanem anya. Apa, amióta szembesült azzal a problémával, hogy egy utódot bizony gyakorta kell nagyobb távolságra mozgatni, esküdt ellensége a babakocsinak. Nem véletlenül szabotáltam hosszú hónapokig fogantyútörött babakocsink megjavíttatását, de aztán anyuka folyamatos, finom lélektani hadviselésétől megtörve végül nagy nehezen elintéztem a reparációt. Ám a hétvégi főpróba végérvényesen meggyőzött arról, hogy a babakocsi, legalábbis a kis hommelette ily zsenge korában, ne kerteljünk - reménytelen marhaság.


Először is: közlekedni vele, proletárország fővárosában, még itt a nagyburzsoá, elit úrinegyed peremén is tökéletesen lehetetlen. Csak a folyamatos lelkiismeret-furdalás, hogy a mi babakocsink akadályozza a Daubnerben urizáló, uborkafára felkapaszkodott, parfétorta-kedvelő prolikat, hogy Touaregjeikkel a járdán parkolhassanak. (Mondjuk a Daubner-fanokból általában nem is nagyon nézek ki mást.) Marad tehát az osonás, a slisszolás, a kanyargás, a kerülgetés, és minden egyéb mozgásfajta, amit a nagy Brehm a csúszómászókkal kapcsolatban felsorol. Mindezt azonban egy háromkerekű, tankhajó-méretű, rögzített futóműves babakocsival, ami kb. akkora és annyira fordulékony, mint egy B-52-es (épphogy géppuskatorony nincs rajta, de pár tonna nukleáris töltetet simán eljuttat Vlagyivosztokig), meglehetősen kilátástalan megtenni. Úgyhogy első sétánkat, rendkívül előrelátóan a környék legnagyobb egybefüggő sík területén, a helyi sportpályán ejtettük meg.

Másodszor: a magasföldszint örömei, szűk lépcsőházzal, magától becsukódó kapuval kiegészítve. A gondosan felöltöztetett gyermek sakálként üvölt, miközben lecipeled a kocsit a hat grádicson, aztán vissza a gyerekért, az egyik kezedben a kapálózó hommelette, a másikban a babakocsi, az orroddal eltolod a zárat, a lábaddal kinyitod a kaput, a fenekeddel megtámasztod, majd gyerekestül-kocsistul kizuhansz az utcára, szerencsétlen esetben magaddal rántva egy-két ízlésesen elhelyezett kukát is.

Aztán a pálya felé kiderült a harmadszor: lejtőn/emelkedőn közlekedni vele szintén pokoli. A gyermek és a kocsi együtt nagyjából tizenöt kiló. A fékekben nem bízol, ezért egy pillanatra sem engedheted el, makacsul leszegett fejjel, vad iramban ügetsz, hogy mielőbb valami kellemesebb terepre érj.

Mindezek tetejébe világosan kiderül, hogy hőn szeretett gyermeked szívből gyűlöli az egészet. Hiába, aki hordozókendőhöz szokott, vidám nézelődéshez és testmeleghez, az nehezen emészti meg, hogy egy rideg kocsiban zötykölődik, és az összes érdekes látvány kimerül néhány, a délutáni égbolton véletlenszerűen áthúzó galambban. Hogy a mi hommelette-ünk mennyire utálja a babkocsit, arról álljon itt egy igen árulkodó kép. Az arckifejezést kissé kiemeltem, hogy egyértelmű legyen a döbbenet, a szemrehányás és a mély kétségbeesés intenzív elegye:



A helyzet a séta végére sem változott különösebben. Hogy elejét vegyem a drága lakótárs helyreigazítási kérelmeinek, beismerem: igen, méhünk gyümölcse a negyven perces séta során valóban aludt három perc huszonkét másodpercet, de a fennmaradó időt ilyen lelkiállapotban töltötte:



Ezek után elképzeltem a következő infernális víziókat: buszra szállni (ójaj!), közértben gondolák és göngyölegek között lavírozni (ójaj! ójaj!), romantikus sétát tenni a Várnegyed macskaköves utcáin (ójaj!) , szombat délelőtt az Óbudai piacon navigálni (ójaj!), az őszödi beszéd évfordulóján békésen tologatni a Deák tér és az Astoria között (jajjaj!). A végeredmény: ha rajtam múlik, soha, semmilyen körülmények között nem érek babakocsihoz. Amíg rozzant gerincem, teljesen eltatásodott szervezetem bírja, csakiscsak hordozókendőben teszem ki a lábam a gyermekkel. Ha meg túl nagyra nő, akkor jöhet ezek közül valami nagyon drága és nagyon menő.

Ti hogy álltok a babakocsi-kérdéshez, kedves gyakorló és gyakorlatlan apukák? További babakocsi-ellenes érveket a filmművészetből tudok felhozni, a nagy Eisenstein már 1925-ben tökéletesen tisztában volt azzal, hogy milyen veszélyes babakocsival tömegrendezvényre menni:



Figyelmezetését Brian De Palma is megszívlelte, és az alábbi rövidke részlettel tisztelgett a nagy gyermekhordozási szakértő előtt: