2011. augusztus 17., szerda

A történelemoktatás hasznáról és káráról

Nem, nem Nietzschéről lesz itten szó, meg hát nem is a történelemről, hanem inkább a történelem oktatásáról, pontosabban annak lehetetlenségéről, legalábbis négyévesek számára.

Kezdő apukaként és anyukaként aránylag kevés szülői alapelvet fogalmaztunk meg magunknak, nagyszabású ideológiánk nagyjából kimerül annyiban, hogy lehetőleg ne üssük-verjük a gyereket, illetve, ami még ennél is fontosabb, hogy igyekezzünk minden kérdésére kielégítő választ adni. Tapasztaltabb apukák-anyukák bizonyára pontosan tudják, hogy még e két alapszabály betartása is jószerével lehetetlen, legalábbis azé, ami az ütlegelés tilalmára vonatkozik. Mert azért kegyetlenül viszketni kezd az ember tenyere, amikor egy szemtelen, manipulatív, dacos és hisztérikus utód egyszer csak megmakacsolja magát, és kaján vigyorral önt rá egy pohár vizet az elé rakott sültkrumplira.

Ám néha a válaszkényszer is elképesztő helyzeteket szül, különösen akkor, amikor olyan, nem általánosítható témák kerülnek szóba, mint például a történelem. Bár a kezdő apuka például imádja a történelmet, mégis meggyőződése, hogy a történelemoktatás tökéletesen értelmetlen, legalábbis annak a középiskolákban meghonosodott, tejlesen reménytelen válfaja. A "tények" és "összefüggések" nagyszabású rendszere - ezzel a felfogással már tizenéves koromban is ki lehetett kergetni a világból. Máig rögeszmém, hogy ennek a generalizált történelemoktatásnak (amit nagyon leegyszerűsítve historicista eseménytörténetnek nevezhetünk) az égvilágon semmi értelme nincs, semmi szerethető, érdekes és izgalmas nincs benne. Mindenekelőtt azért, mert nem szintetizálható: elszigetelt események, csaták, felkelések, defenesztrációk és érdekházasságok kusza halmaza marad csupán, amelyek nem létező láncolatából semmiféle értelmes következtetést nem lehet levonni.

Egy négyéves gyerek - szemben mondjuk egy végtelenül konkrét gondolkodású háromévessel - ugyanakkor folyamatosan szintetizál: szakadatlanul keresi a világ működésének általános alapelveit. A négyéves gondolkodása csupa-csupa indukció, az egyedi jelenség általánossá emelése. Hogy ez mennyire ellentétben áll a történelem oktatásával, és mennyire megnehezíti a minden kérdésre értelmes választ adni alapelvét, arra álljon példaként ez a rövidke epizód ifjú hommelette-ünk életéből:

Szóval az utóbbi egy hónapunk sajnálatos módon úgy alakult, hogy az egészségesnél és kívánatosnál jóval többször fordultunk meg az Üllői úti klinikák környékén, az odavezető utat pedig gyakran a 4-6-os villamossal tettük meg. Úgy hírlik - bár ide Újlakra, világtól elzárt kisgyerekes lakótársi kommunánkba lassan jutnak el a világ hírei -, hogy Budapestnek (ha még így hívják) új főpolgármestere van, aki előszeretettel nevez át bizonyos köztereket, és e forradalmi furornak bizony villamosmegállók is áldozatául esnek. Így történhetett meg, hogy a kezdő apuka régi, megszokott "Baross utca" fedőnevű megállóját "Harminckettesek terére" keresztelte át a központi akarat. Persze az ifjú hommelette ennek módfelett örült, hiszen az utóbbi sokkal viccesebb és zeneibb név az előbbinél. És nem csak örült, hanem kérdezett is:

- Papa, mi az a "harminckettesek"?
(Ó jaj, sejtettem már, hogy ennek nem lesz jó vége, elegendő lett volna annyit mondani, hogy "majd ha felnősz, megtudod", de hát a válaszkényszer alapelv nem tette ezt lehetővé. Úgyhogy nekikezdtem:)
- Tudod, a harminckettesek katonák voltak. Azért harminckettesek, mert a katonáknál minden csoportnak van egy száma. Ahogy te a Maci csoportba jársz, úgy ők a harminckettesek.
- Ők a harminckettes csoport?
- Igen, így is mondhatjuk.
- És ez miért az ő terük?
- Hát, ők voltak Budapest házi katonái. Ezért neveztek el róluk teret, és látod, ott a szobruk is...
- Itt harcoltak?
- Nem, nem itt harcoltak, hanem másutt.
- Hol?
- Úgy emlékszem, valahol messze. Olaszországban.

Ezen a ponton sikerült sikerült elverekednem magam az ingoványos talajról, bízva abban, hogy soha többé nem kerül elő a téma. Ám alig néhány másodperc múlva, amikor a villamosról leszállva elgyalogoltunk a Corvin mozi előtt, az ifjú hommelette egyszer csak megállt a bejárattól jobbra lévő "pesti srác" szobornál, és megkérdezte:

- És ez a szobor? Ez is katona?
(Már az "ez is" kifejezéstől gyanút kellett volna fognom, de amatőr módon nem tettem, és lazán belesétáltam a csapdába:)
- Nem igazán katona, de ez is harcosok emlékére készült.
- Harcoltak? És ők is harminckettesek?
(A csapda szája tárva, én meg csak zuhanok:)
- Nem, őket ötvenhatosoknak hívják.
(Amikor kimondtam, már tudtam, hogy őrült hibát követtem el.)
- Ötvenhatosok? Ők voltak az ötvenhatos csoport?
- Ó, dehogy. Őket azért hívják ötvenhatosoknak, mert 1956-ban harcoltak. Te kétezerhétben születtél, ők meg ötvenhatban harcoltak.
- És hol harcoltak? Olaszországban?
- Nem, ők speciel pont itt harcoltak, ezen a helyen.
- De akkor a harminckettesek?
- A harminckettesek máshol harcoltak. Ők itt.

És így tovább, a végtelenségig. Iszonyú nehéz volt vele megértetni, hogy hogy két, egymástól alig kétszáz méterre álló szobor között nincs semmiféle logikai összefüggés. Az egyik nem ott áll, ahol harcoltak, a másik igen. Mindkettő egy számmal áll szoros összefüggésben, de teljesen eltérő logika alapján. Mindkettőnek fegyvere van, de az egyik katona, a másik nem. Úgyhogy a világ rendezőelveit nagy lelkesedéssel felfedező ütódunk életében először kénytelen volt szembesülni a ténnyel, hogy a történelemben ilyesmit hiába keres. Az induktív logika sajnos csődöt mond, a harminckettes teljesen másért harminckettes, mint amiért az ötvenhatos ötvenhatos, a szobrok ott is állhatnak, ahol harcoltak, meg ott is, ahol éppen nem, az emberi emlékezet technikái pedig a legértelmetlenebb dolgok a világon. Nem véletlenül akar paleontológus lenni, de erről majd inkább máskor.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése